Visszatérés Paroba
13681 megtekintéskarcsika (368) beszámolója
Értékelés:
0 pont
Téma:
Utazás időpontja:
2012.04.09 - 2012.04.09
Visszatérés Paroba beszámoló
karcsika (368) beszámolója
április 9.
---
A nap teljes egészében az utazással telt el. Reggel 6-kor indultunk el Gelephuból. Bhután 99%-a a Himalája lejtőin (bár a lejtő nem biztos, hogy megfelelő kifejezése az átlag 45 fok feletti hegyoldalakra) fekszik, egy egészen kis része délen esik a Bengáli-síkságra. Korábban jelentősebb területek tartoztak Bhutánhoz a mai Indiából, de a 19.században az angolokkal vívott Duar háborúban (a Duar kaput jelent, itt a kaput az országra, azaz a folyóvölgyek meghosszabíítását) elvesztette a síkvidéki részei nagyrészét. Ma azt lehet mondani, hogy ahol vége az hegyeknek, vége az országnak is.
Nagyon komoly a kontraszt. Tegnap reggel 2400 méterről indultunk, onnan érkeztünk az alig száz méterrel a tenger szintje felett fekvő Gelephuba. Fent hideg volt, lent 32 fok és nagyon párás levegő. Gelephu a harmadik (és egyben utolsó) nagyobb város Bhutánban (a maradék kettő Thimphu, a főváros és egy másik határváros, Phuentsholling ), az indiával való kereskedésből él. Az utcán sétálók java része is indiai. Nyoma sincs a hegyvidéki bhutáni utcaképnek, úgy néz ki, mint bármelyik település Dél-Ázsiában (Indiától Indonéziáig), azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy nagyon tiszta. Sehol hegyekben álló szemét, az út szélén eldobált műanyag csomagolás. A lakott részeken földszintes, kicsi lábon álló házak vannak, a településeken kívül ligetes őserdők és köves folyómedrek. Folyómederből pedig rengeteg akad. Minden völgyben folyik folyó, ami egyszer csak leér a síkságra. A hegy és a sík terület nincs átmenet, megelőző dombság vagy törmelékhalom. Olyan hirtelen változik, mint amikor a falnak nekitoljuk az asztalt. Éles, néhány méteres határ van; itt még vízszintes, ott már meredek. A folyók áradáskor gyorsvonatként jönnek a hegyekből, majd egyik pillanatról a másikra elérik a lapályt, lepusztítanak mindent, majd lelassulnak és szétterülnek. Most százaz évszak van, a fél kilométer széles mederben alig folydogálnak néhány méter széles patakocskák, de könnyű elképzelni milyen tombolás lehet, amikor tele van a meder. A folyóvölgyek nyílásában kilométeres holdbéli tájan vannak asztalnyi kövekkel.
Gelephuba rendes körülmények között idegen nem teheti be a lábát. Igaz nem is lenne túl sok ok rá. Gelephu környékén soha nem volt egyéb csak kézi erővel történő földművelés. Amennyire a hegyekben a szép bhutáni parasztházakat lehet csak látni, annyira nincs egy darab sem belőlük lent. Hasonlóan, míg a hegyek közt volt valami fejlesztési vágy korábbi századokban, a síkságra ebből nem jutott. Az idegenvezető szerint ez is buddhista terület, de amnnyire meg tudtam állapítan inkább a hindu lehet a jobban gyakorolt vallás. A város teljes egészében a határon keresztülmenő kereskedelem kiszolgálásából él, a házak kétharmada szálloda. Aztán az út során máshol nincs is. Délután kettő felé már megérkeztünk, én nyafogtam, hogy ne álljunk meg, hanem menjünk még négy órát sötétedésig, de innen Wangdueig (ahol még odafelé menet a dzong felújítást néztük meg, Gelephutól háromszáz kilométer) nincsen szálloda.
Az átmeneti terület az építőmérnökök paradicsoma, vagy negyven híd építkezésen mentünk keresztül. A Bengáli-síkság szélén hosszú, széles, egyenes, jó minőségű utak vannak. A sofőr láthatólag nem is tud mit kezdeni vele. Hatvannál hármasban nyaggatja az autót, szerintém még karrierje során nem volt szüksége a negyedik fokozatra. A széles egyenes utakból csak egy tíz kilométernyi jutott ki, utána visszatértünk a kanyargós hegyi terepre. Azzal a nehezítéssel, hogy nagyon rossz idő volt, olyan köddel, hogy a következő kanyart sem lehetett látni (pedig az soha nincs távol). Az egész út egyetlen értelmezhető látványa a Punaka folyóján épülő hatalmas vízi erőmű munkálatai. Vagy tizenöt kilóméter hosszan folyik az építkezés, a teherautók lényegében felszedték az utat, itt még a Toyota Pradonak is meggyűlik a baja a tereppel. Jó egy óra alatt tesszük meg az útszakaszt az erőmű mentén.
Bhután jövőbeli megélhetését a vízi erőművekre alapozzák. Már most is van négy nagyobb, és majdnem minden folyón van kisebb a helyi fogyasztás kiszolgálására. A erőműveket India finanszírozza és építi meg (indiai anyagokkal, vállalkozókkal és munkaerővel), és használja is fel a belőle származó áramot. Bhután majd csak az után fog pénzbeli jövedelemben részesülni, amikor a beruházások visszafizették magukat. Akiket kérdeztem nem tudta megmondani, hogy ez mikor lesz. Az biztos, hogy most nincs nagyon miből fedezni a kiadásokat. Amióta Bhutánban vagyok egy rúpia válságnak (rupie crunch) elkeresztelt jelenség borzolja a helyi kedélyeket. A rupie crunch igazából nem rúpia válság, hanem a helyi pénz, a ngultrum illetve a külkereskedelmi deficit válsága; Bhután semmit nem gyárt maga, mindent Indiától vásárol. A Bhutáni kormány valahogy elhatározta, hogy egy ngultrum, ha törik, ha szakad egy rúpiát ér. Csak ennyiért az indiaiak nem adnak el rúpiát ilyen áron (egy indiai Bhutánban semmit nem tud venni, amit otthon olcsóbban ne tudna beszerezni), ezért Bhutánban elfogyott az összes napi ellátás biztosításához szükséges fizetőeszköz. A bhutáni kormány zseniális megoldása a problémára: 10% kamaton hitelt vettek fel Indiától (miközben az országban már minden indiai tulajdonban van, és nincs termelés, aminek a jövedelméből vissza tudnák fizetni a hitelt) és korlátozták a rúpiában tartott megtakarítások kifizetését (amivel tovább ássák alá a ngultrumba vetett bizalmat). És a legszebb, hogy az újságban az jelent meg, hogy semmi gond, mert mindjárt indul egy újabb erőmű beruházás. Amit megintcsak India pénzel és épít, azaz ténylegesen semmi nem marad Bhutánban a pénzből, ergo semmi köze a helyzet megoldásához.
Délután négy előtt egy kicsivel érkeztünk Thimphuba, egy gyors ebéd után mentünk is tovább Paroba. Már Thimphuban ért a hír, hogy felesleges volt megkerülni a fél világot, mert tegnap estére megnyitották az utat Trongsa és Punaka között.
Thimphu, már volt róla szó, hogy elég furcsa város. A nagy boldogság tengerben havonta egy fél kilómétert nő a város. Lent délen a szállodában lakott egy kedves, madarászkodni érkezett ausztrál csoport (az egyik úr '44-ben elmenekült magyar volt). Az egyik hölgy mesélte, hogy öt éve, amikor utoljára járt Bhutánban madárlesen, Thimphu még csak egy falucska volt. Thimphu most (forrástól függően) 100-130 ezres lakosú, úgy hogy nincs itt semmi megélhetés. Lehet a kormánynak dolgozni, és lehet turistákat kiszolgálni. Nagyjából ennyi.
Ez eléggé megülte a gyomromat az út elején. Aztán láttam, hogy milyen helyen élnek a vidéki Bhutániak. Ott, ahol csak egy kicsit is kevésbé meredek az hegyoldal, mint 45 fok tanyák vannak a hegyeken, teraszos földműveléssel. A legközelebbi szomszéd is két óra járásra. Alig valahová jut el út, lovak nincsenek, ha valamire szükség van, akkor azt vagy meg kell termelni, vagy a hátukon kell hozni több napos járóföldről. Mivel a benzint is háton kéne cipelni a művelés teljes egészében kézi erővel történik. Ahogy az eszkimókat sem lehet hibáztatni, hogy a lehetőségeket megismerve felhagytak a szürreális életvitellel a romantikus kis igluajikban a mínusz negyven fokos kopár jégmezőkön, úgy nagyon nehéz a világon bármi rosszat mondani a családokra, akik nem akarnak többet véres verejtékkel megküzdeni a napi két marék rizsért, hanem belakatolják az ajtót és a városba költöznek. Csak valamit kezdeni kell velük, nem elég, ha kiadagolják számukra a kincstári boldogságot. Márpedig Thimphuban nincs ipar, és a Gross National Happinessizmus miatt nem is lehet, hogy legyen.
Este a szálloda egy kis kulturális programmal kedveskedett nekünk. Tábortűznél, zuhogó esőben.
Bhutánban ilyenkor száraz évszak van. Máskor soha nem esik az eső, az elmúlt néhány napban mindig volt eső.